Papánk szerint a "vándorút"(életút) során egyedül a zene a hűséges társ. Gyöngykottafejes, kézzel írott szertartásos könyvecskéjét lapozgatva "bittgesangok"sora idézi fel az elefántcsontbillentyűkön lépkedő áttetsző ujjait, és mindent eláraszt a varázslatos orgonaszó. Később Bruckner kilencedikje, majd Bach szólószonátái repítettek abba a világba, amelybe egy bölcs guru szerint jó ha naponta eljuthatunk. Fekszem és bámulom a kék eget, kíváncsian várom a felhők káprázatos játékát. Percek, de akár órák telhetnek el így, és már régen túlléptem önmagamon. Mindennapi kis csatáink régen messze szálltak, boldogságom valahol a végtelenben lebegve. Közelebb, közelebb...Uram Hozzád, közelebb, közelebb.
A szín:barna, a hang búgó, mély. A hús kemény. A vér mélytűzű vörös. Már csak a cselló szól:saraband, saraband.
Bergman hattyúdala a legbátrabb film amit valaha láttam:megkísérti a lehetetlent. Szeretteink elvesztése a vég kezdete is lehet.
(Papa a szertartásos füzetét ófalui kántortanító korában használta. Okosak voltak, tudták nekünk csak a világtól elbújva lehetett túlélni az őrült 20.századot.)
