Régóta elkísér Kurosawa Álmok/Dreams című filmjének záró képsora és zenéje. Ha szomorú vagyok felidézem, ha vidám vagyok valami belső automatizmussal idéződik fel mindezek hangulata. Elkísér a vízimalom kerekekről szaladó víz halk csobogásának hangja. Amint az életből való elmenetelünket ünneplő harsonák kicsattanó rigmusai és a különös tánc, amely méltó ünneplése e misztikus aktusnak: a m e g s z a b a d u l á s n a k.
Az 1990-es cannes-i fesztiválon filmdrámaként aposztrofált alkotást még Martin Scorsese van Gogh játékával reklámozták. Bemutatója utáni méltatása minden filmes részéről főhajtás az idős, az élettől is búcsúzó mester lenyűgöző vallomása előtt. Kurosawa híres áttűnéses képi váltásai -mint átjárás a valóság és az álom között- itt is részese a szürrealisztikus víziónak. Az önmaga természete rabjává vált emberlény végtelen küzdelme, ennek fékezhetetlensége, majd a pusztulás didergető rémsége: mint egy végtelenített film ismétlődő jelenetsorai festődnek kamerája lencséjével elénk.
E metaforikus utazás ellentmond mindannak amit elfogadtatni igyekszik a kortárs film képi nyelve: nem látunk akciókban szétroncsolódó emberi testeket, emberfaló gépszörnyeket, sem lágerek riogató emlékképeit. Kurosawa lelkiismeretünk ajtaján kopogtató képsorai mégis a totális pusztulásról szólnak. Színpompás, majd szürkébe torkolló jeleneteiben egy aláhulló kendő, a szél csendes vagy visító zuhatagja és néhány káprázatos természeti forma a közvetítői költői végrendeletének.
