Néhány napja a Regent's parkban heverésztem: fotómasinám kattogása által váratlanul újraélhettem a Nagyítás képsorait. A park és a film csendjét, a pázsit és a sövények kemény kontúrjainak titokzatos világát. Újra hallottam a színes műtermi papírok ropogását. Talán utoljára láttam tinikorom ideáljainak távoli és mégis oly közeli képeit, a mulandóság képeit. A park csendje, életünk belső csendje megigézett. Mélyen hordozom magamban e film emlékét. Szimbolikája meghatározó volt, habár ezt akkor nem így érzékeltem. A záróképsor azonban már akkor letaglózott. A zsenge zöld pázsitra érkező tarka csapat imitált labdajátéka, az életet meghatározó mímelés felvillanyozó megjelenítése. A zöld park titkát: a halál titokzatosságát, az élet következetes végiggondolását, fiatalságunk nemegyszer romboló erejét és még annyi mindent felfedett Antonioni jelképsora...és akkor sok év után ez a londoni nap, ahol pontosan meg is érthettem mindezt. Megérthettem elmenetelünk visszavonhatatlanságát.
Különös és jelképes búcsúm is volt ez a nagyszerű, az idők változásait előrevetíteni képes rendezőtől, hiszen aznap este ért a hír a londoni szállodában, hogy már Ő sincs többé.
