Újfent megtudhatjuk: Tarantino mester egy kéjenc. Kéjeleg abban, hogy diadalt ülhet e fikcióban a nácizmus abszurditásán. Kéjeleg abban, hogy a mindennapi élet bonyolultságának remekül tömörített jelenetein túl, filmes eszközeivel elvihet a brutalitásig, majd ezen is túl egészen az abszurdig. Az abszurdból és a brutalitásból mindenesetre jócskán kijut e filmjében is az ártatlan nézőnek.
A filmes fikció eszközei azonban lenyűgözőek: hallatlan tömörséggel megírt dialógusok, szuggesztív képi nyelv és a filmből bőven csorduló humor. Az a humor, amely segít az embernek abban, hogy túlélje történelmi emlékezete, vagy mindennapi létezése poklait. (Talán ebben remekelt leginkább e film, nekem mindenesetre ez volt legnagyobb erénye.) A film zenéje: amelynek westernes hangulata az "ez itt amerika hangja" attitüdjét hangsúlyozta.
A leglírabb rész az első: a francia zsidórejtő tehenész drámája. A legmesteribben megdolgozott epizód a negyedik, a rendezői arzenál mesteriskolája: a pincejelenet, a "találd ki, ki vagyok" játék szimbolikus őrületével. A pergő párbeszédek, a kiválóan szerkesztett képi nyelvezet: a mögöttük elrejtett rettenet és abszurd megragadása. (A legabszurdabb majd a Führer kivégzése lesz: mintha minden energiáját ebbe a képsorba sűrítve látnánk.)
A leginkább szerethető: a rendező vallomása a "mozi mágiájáról", amikor egy hétköznapinak nem igen nevezhető fiktív filmbemutató köré szövődnek az események. A legjobb alakítás kétségtelenül a bécsi születésű Christoph Waltzé, aki a náci fenevad megformálásáért méltán vihette el az érte kapott pálmát.
