Alejandro Gonzáles Inárritu pompás filmjének (Babel) a komótossága, a lassú kibontakoztatás régebbi filmkészítési szokásokat idéz. Ettől persze fanyaloghatnékja is támad sok nézőnek hiszen elhitették velük, hogy a minél gyorsabb vágások, a kapkodva egymásba fonódó képsorok és a "kézikamerázás" kelléktára nélkül már nincs film. Ezért is idézi a Babel -amint az évek múlásával egyre gyakoribb ez nálam- a nagyszerű olasz Maestro művészetét. Eltűntnek gondolt képsorok, képtöredékek támadnak fel bennem, amint például legutóbb is a londoni Regent's parkba beléptem.
Vajon mit tudott ANTONIONI? Miért hatnak ma is filmjei?
Már a hatvanas-hetvenes években megértette, és képes volt ábrázolni a globalizáció mindent szétmaró őrületét? Ösztönösen érzett meg és vetített előre dolgokat?
Újra nézni a "Vörös Sivatagot", a "Nagyítást", újra nézni, újra nézni, újra nézni.
Semmi nosztalgia. Kőkemény realitás. Sivárság. Hosszan elnyújtott képsorok. Hiábavalóságok és menni tovább, menni, menetelni, vissza sem nézni.
A ködtengerben egy tengerjáró hosszan elnyúló, vészterhesen búgó jelzése. Miféle segélykiáltás?
Miért vannak itt C. D. Friedrich képei? A mi korunk romantikája, nosztalgiák?
Tényleg csak tükör által, homályosan látunk?